Két
homokszem a tengerparton – ez vagy te. És sok milliárd másik.
Elmehetnénk napnyugtát keresni, gondolta az egyik, s elment a
másik. De a felhők és hogy este van. Nagyon sötét, ilyen fekete
alkony. „Elmehetnénk napnyugtát keresni”, írta a homokszem a
csillagokba, de a felhők – írta két homokszem közé egy
csillag, de a felhők.
Azt
hiszed, a csillagok a szavak, a homokszemek emberek, a felhő a
valóság, a tenger moraja lehetne az idő… vagy te. Ez a fekete
alkonyat lenne az élet?
Vagy
lehet, hogy ezt az egészet egy felhő álmodja, vagy egy fekete
varjú.
Lehet,
hogy ez a homok-felhő-csillag-tenger álmod téged.
És
az ejtőernyősöket is… nyisd már ki!
Ugyan…
minden porcikád remeg a zuhanás mámorában. De te hol hagytad a
szárnyaidat?
Bakker…
meteorit vagy. Amúgy is porrá égnél, mire leérsz, de ő majd
szétloccsan azon a sziklán.
Vagy:
bakker, meteorit vagyok. Amúgy is porrá égnék, mire leérnék,
de te majd…
Napnyugtába
zuhanni lyukas ejtőernyővel a hátadon, porladó meteoritok
társaságában, gondolta a homokszem – írta a varjú-felhő a
csillagokról – mesélted.
Tenger-morajlik
a part egy hazavitt kagylóvázban, mióta főnixként zuhan – lángokba
burkolódzva –a villámsújtott varjú. Elmehetnénk napnyugtát
keresni – suttogja a mészvázba zárt hiány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése