Jaques Derrida az imáról

Ezek nem kinyilatkoztatások. Az ember szájából származnak, nem a filozófuséból. És emberekhez szólnak, ahogy a kagylók zaja által szól a tenger... az olvasónak kell átadnia magát nekik, ha kapni szeretne bármit is. De ez, valószínűleg, mindenféle befogadási meg értelmezési tevékenységre is áll.

A csendben viszont megszületik a kétely mindazzal szemben, ami pár perce még bizonyságként tűnt fel...

"A bizonyság felfüggesztése része az imának." 

Ahogy megszűnik az, ami bizonyos, a világban való elveszettség érzése elkerülhetetlenné válik, és lassan megérkezünk gyengeségünkhöz, reménytelenségünkhöz.

 "A reménytelenség része annak, aminek egy imának lennie kellene." 

E kiszolgáltatottságban pedig a düh helyett megtehetem, hogy a szeretet formáját keresem, az odafigyelését és önátadásét. Ebben áll az ima szabadsága.

 "Ezen aktus által, hogy a sivatagban imádkozom, szeretetből, valami máris jóra fordulhat bennem." 

Az elfogadás formáját keresem. Láthatóvá válik, hogy a reménytelenség az elfogadáshoz is út, nem csak a kétségbeeséshez. Az imában egy viszonyulási módot keresek, nem egy lelki állapotot vagy választ kérdéseimre.

 "Elfogadni valamit önmagamban." 

Milyen szép ima: Elfogadni, hogy mennyi mindent nem tudok elfogadni...


 *az idézetek Jacques Derridától származnak, ahogy azt a cím is jelöli, a szöveg többi részét a blog szerzője fonta az idézetek köré.

**Az angol interjú megtalálható itt: https://www.youtube.com/watch?v=MG_nyd45czM