gyógyulásra van szükségem

Ma megnéztem ezt a Ted-Talk-ot:
Salvatore Iaconesi: What happened when I open-sourced my brain cancer

Arra gondolok, most így utána, hogy talán nagyon is szükségem van a gyógyulásra. Úgy értem, szükségem van arra, hogy gyógyulásra legyek kényszerülve, hogy foglalkozni kezdjek egyáltalán magammal, a környezetemmel, kapcsolataimmal. Hogy megpróbáljak változtatni szokásaimon, hozzáállásomon, vagy egyáltalán bármin. Gyógyulásra van szükségem, hogy elhihessem, hogy kivételes helyzet az, amit éppen megélek, és ez a különlegesség felhatalmaz rá, hogy furcsa dolgokat műveljek. A furcsa nem azt jelenti, hogy csak azért furcsa, hogy ne legyen kevésbé furcsa, hanem hogy furcsa azért, hogy spontán lehessen és kíváncsian kereső. Gyógyulásra van szükségem, de rettegek a diagnózistól. Nem komfortos. Még húzom-halasztom. Inkább nem gondolok arra, hogy mennyi minden már-már kritikushoz közeli a testi-lelki-pszichés egészségem szempontjából. Valamiféle előgyógyulásra van szükségem ahhoz, hogy egyáltalán beismerjem magamnak kertelés nélkül, hogy gyógyulásra van szükségem.

És milyen jó lehet néha indokolatlannak tűnően nyitottnak és érdeklődőnek lenni... Mondom (írom) indokolatlanul.