az életnek illatos pöttye vagy
mi nélküled nincs az veled már halott
és ennek túloldaláról bandzsítok csendesen
hogy ne rój fel minden szót nekem
törpként tükröződőnek ott
hol megdermed leveleinken a fagy
magam az ítélettel társítom
és társamhoz ítélek minden megfoghatót
az ajtó kilincsét és a bőrkabát ráncait
enyém a kulcscsörgés és felejtett táncaid
a téli suttogást is napfénnyel áztatók
kékülő suhanás kihűlő vállamon
így állni fakó-fehér-tompán
az asztalon lágyuló porcelántárgyként
várva a figyelem átkúszó pásztáit újra
míg fáradt napunk fejét az éjszakába túrja
ébredező elégedettségbe pördítve az öntvényt
repedező mosolyt gyűrve bágyadt arcán
hogy a test olvadozása elvezethessen
a jelenléttől a párásodó szemüvegen át
az esti elhagyatottságok gyűjtőmedrébe
gondolat nélkül tartom az ajtót és te mész is előre
tapinthatóvá formálva gyengeséged vázát
melyre végül a hála megnyugvást ken
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése