álmunk egy kétéltű szörnyetegé
krizántém szemekkel terel
egyik élete füstbe ment
a másik menthetetlenül vörös
lopott térben élünk
s hogy kárpótoljuk a bitorlást
rothadó agyunk ágyásaiba
mustármagot ültettünk
ha tényleg megőrülnénk az nem fájna
legalább is így képzeli
visszasodródás közben
a partot vakaró pillepalack
a tenger jól ismert felszínessége
az összetartozás kánaánját
lebegteti tejfényű habjain
mégis a hegyi patak csorgadozása az
ami megkötözhetne kifoszthatna
és mi áldanánk nevét
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése