De-élet

Egyik nap, mikor tollam egy napsütéses délutánon mosolyogva sétálgatott a makulátlan papíron, nem is gyanítva, hogy komor, fekete öltönyös szavak követik, találkozott ezzel a szóval: „de”.

Ez a találkozás lett írószerem élete.

Egy ilyen szó mellett mindig történik valami. Vagy inkább: egy toll és egy ilyen szó között mindig történet a tinta. Szöveg.

Például: van egy ilyen fából készült golyóstoll, feketén ír. Az elején csak nyugisan bandukol, majd egyre jobban belelovalja magát, hogy csak úgy folyik róla a tinta. S akkor váratlanul betoppan „de” (Másképp nem is nagyon lehet betoppanni, mert milyen lenne, ha mondjuk „lomhán betoppan”: van ebben valami ellentmondás, pont, mint e cselekvés alanyában. Nem is olyan rossz…). Szóval, lomhán betoppan „de”. Robusztus termet, árnyékában elhomályosodnak az addig írottak, és minden tekintet rászegeződik. Az a sok eddigi mondat, szólánc, szókusza, tehát minden eddigi háttérbe szorul, s elkezdődik a várakozás. Hogy ez a sok nyavalya csak azért volt, hogy most jöjjön ez az ünneprontó…

Ez már konfliktus, itt már feszültség van, itt már történet. És ami a „de” előtt volt, az már történelem… - írta egyik nap a toll, de…

- Mindig ez a „de”! Ami előtte van, az nem is nagyon számít…

- Ne aggódj, az utolsó után te következel… csak kár, hogy az utolsó „de” mindig a történet vége.

- Akkor talán mégis jobb előtte lenni… ha mellékesen is, de (!) legalább történetben.

Mert a szavak szeretnek történetben lenni: elemükben. Ehhez pedig kell a „de”. Persze, megesik, hogy álruhában jön: egy-egy történetben lehet például kutya, macska, a köztük fennálló barátság, egy piskóta, egy gyertyafényben táncoló arc kontűrje, egy feje tetején álló ház, ötszáz szovjet tiszt (ez azért túlzás), tengerzúgás egy kagylóban, almafán termő körte, rózsaszín körömlakk, Jim Morrison, a brémai muzsikusok vagy egy szakállán lovagló törpe, de („de”) lehet egy üres sor, egy szóköz, sőt lehet egy kávéfolt a sorok között (alatt, fölött).

Mert megtörténik, hogy a „de” nem része a történetnek, nélküle azonban mégsem lenne történet. Például: „Kutya… macska.” Itt sem nem a kutya, sem nem a macska a „de”, sokkal inkább a köztük levő három pont, illetve az, hogy „kutya-macska barátság”. Ez nincs benne a történetben, mégis miatta van történet. Valami elmozdul, jelenteni kezd valamit… A szavak háttérbe szorulnak, megjelenik a már említett barátság, mint álruhába bújt „de”, és elkezdődik a történet, de ez kielégíti a várakozást, és így megszűnik a történet is. Az utolsó „de” mindig a történet vége.

Egyik nap, mikor tollam egy napsütéses délutánon mosolyogva sétálgatott a makulátlan papíron, nem is gyanítva, hogy komor, fekete öltönyös szavak követik, találkozott ezzel a szóval: „de”.

Ez a találkozás lett írószerem élete. Ez az élet pedig a történet.

Ez nem is elbeszélés. (?). De. (!).

(Kedves olvasó, kérem, legyen tekintettel arra, hogy ez a mondat és az előtte levő felkiáltójel történeten kívül helyezkednek el.)