ködlágy

a párnámban morajló tengert szeretném megfogalmazni:

pont úgy nem hasonlít semmire, mint a kilincsben

feszülő várakozás vagy egy auschwitzben elsuttogott

kertész-töredék. pont úgy nem hasonlít semmire,

azaz pont úgy felejted el. ezek kattognak a fejemben, és úgy

érzem magam, mint a tibeti kisgyerek a körhintán, ahogy

játéka folytán pörög az imamalom. vagy talán, mint a

szerzetes, aki a mantrákat a körhintákra írta, hogy a gyerekek

forgassák és rezonáljon tőle az üresség. vagy talán ez sem,

csak megtetszett ez a látomás, és be kellett csempészni egy szövegbe. 

kezdem elölről: olyan a párnatengerem, mint a köd, ami semmire se jó,

látni sem lehet tőle rendesen, de azért finom szálú érzékenységgel,

lomha nyugalommal szövi át a várost. és a város benne áll.

álldogál, mint a szív a hűvös pocsolyában, a kihűlt fürdővízben.

meztelenül, törülköző a vállán, meggyőződés sehol, puha

karikatúrája egy életet pumpáló izomnak. igen, hogy naponta

430 hektolitret, amivel 150 ilyen fürdőkádat lehetne megtölteni,

mint amiben épp ácsorog. ennyit pumpál. a tenger

az persze nagyobb ennél, és a körhinták forgása

morajlik benne vég nélkül, de végül ez is csak egy ködbe burkolt 
pocsolya karikatúrája…