Szuvenír

A szorost birtokló vár
felhőit markolom.
A nélküled számtalanságát

magyarázzák falai.
Tintát töltök borospoharunkba:
a nem-alvás éles ormait

kell egymássá hamisítanunk ‒
lecsapolni völgyeink
befagyott varangymocsarát.

Ha nem nézlek, ha vezetlek,
ha ordítok, ha csepegek,
te lépj, te várj, te lépj,

te várj, te táncolj!
Havat hozok neked Svájcból.
Csontjaimban őrzöm

szilánkos kristályait ‒
rám gondolj, ha
csillámló csúcsokról álmodsz!

Ne szelídségemre várj,
keress a káromkodásban!
Legyen nyugtalanságom

a te megérkezésed,
rejtélyem a te derűd!
Másik árnyalatomat nyújtom,

a fehérség alól kiszüremkedve
tinta-lila sorok
lúdbőrőznek bennem.

A test jégplakettjei lassan
olvadnak tulajdonoddá,
olvashatatlan dicséretté.



*Kép: Growing Rocks (Növekvő kövek), Jenny Core (http://www.jennycore.com/gallery/)

Nyitott

Lihegő-hadonászó 

rángással keresem:

hullámok közt

a szélcsendet,

fák vadregényében

a sziklák szikárságát,

vágyódásaim mögött

a figyelem gyengédségét,

rettenetemben

a megbékélő fohászt.

A kíváncsiság elvesztése nélkül

csitítani a rángást:

a keresés őrületéből

azt a másik látást őrizni meg.

fának támasztott bicikli

meghal és eltemetem
évekbe telhet évtizedekbe
végül minden ridegség ellenére
lassan növő friss hajtás
furakodik a küllők közé
értékes ásványi anyagokat
küld a törzs irányába
felpumpálja biciklimet
az ég felé a magasodó fába
a ceremónia hangkísérete
az edényekben közlekedő
nedvek szivárgása
a gyökér nyomuló búgása
és kattogó kaparása a
kéregnövekedésnek
a biológiai működés alapzaja
táplálja a nyugtalan képzelgést
naplózom az eseményeket
gyűrűző évek fában és papíron
pontos és egyértelmű könyvelés
nincs vállvonogatás meg kiskapu
mikor elfáradok és figyelmem lankad
őrváltás következik
megértően átveszi a stafétát
elsétál velem az erdőbe
eltemet és a síromon kinőtt
fának dőlve vár helyettem

hattyúk

Önnön hátam mögött várok,
hattyúszobroknak változást dobálok.

Itt delel a láz a háztetők árnyékában:
megszületek mának,
másnak, mániásnak.

Titok lakozik tréfáim rézfoglalatában:
rekedtség a szónak,
szárnynak, szélfúvásnak.

Szomjamra hamuízt lapoz a víz imája:
a tóban oldott vágyak,
tájak, hangyavárak.

Levendulamosoly a parti fényben:
elhantolt képkeretek,
csendek, menetrendek.

Nem látom az erdőtől a fákat,
hattyúk csipegetik a változásmorzsákat.

Füstjelző

Édes jó füstjelzője a feketének,
te holdat rejtő vörös lebegés,
trójai Taigetosza az éjszakának,
hogyan szólítsalak,
dekonstruált kontúrok díszkivonulása!?

Megszeppennek a ráció őrei
és hanyatt-homlok menekülnek.
Ellenállhatatlan vagy minden
ócska törekvés ellenére.
Villogó cinizmusod szeretet
és lágyan szántó kedvesség.

Baszd meg, mi a lótúró
ez a Carnevale itt tiszteletedre!?
Kacsalábon forgó világvége,
zöldfülű bohóc, maradj velünk
az eltűnés ködös ormain...






* kép: Filippo Rizzi

cupola profana

balták hozsannája a szentélyben

velőnyirkos falak közt

szuvas fakeresztből hasogatott tűzifa

a kórusban nimfák grilleznek

dalfüstöt ereget a parázs

ércesre köszörüli torkát a zisten

liliom ha lehetnék

vagy centre kimért kánkán

tolják alá a dzsesszt

az angyalok a hárfán

zsibbadtan nézünk felfelé

koponyánk kazettás mennyezetén

kispolgári pornómázolvány

elemelkednek a talpak

boncasztalra vágyunk

érzéstelenített steril feltárulkozásra

a felhők ezüstszegélye

az ostya a recék

ezazéntestem

és megtörik valami

hálát adunk

az összes repedésért

és magunkhoz vesszük

utána pink konfetti

kottát tetováltatok a vállamra

ne szégyellj

sétálj velem körbekörbe

tiszteletedre meszeltem ki

magánzárkámat

szociolízis

álmunk egy kétéltű szörnyetegé

krizántém szemekkel terel

egyik élete füstbe ment

a másik menthetetlenül vörös

lopott térben élünk

s hogy kárpótoljuk a bitorlást

rothadó agyunk ágyásaiba

mustármagot ültettünk

ha tényleg megőrülnénk az nem fájna

legalább is így képzeli

visszasodródás közben

a partot vakaró pillepalack

a tenger jól ismert felszínessége

az összetartozás kánaánját

lebegteti tejfényű habjain

mégis a hegyi patak csorgadozása az

ami megkötözhetne kifoszthatna

és mi áldanánk nevét

* Kép: Ori Gersht. Love Me - Love Me Not

toldalékok nélkül

a meglátás alapvonalán a teljes vakság

Találkozásaink fehér habja
úszik felénk a sötét vizeken:
az irányt adó fényeket oltogatja.

kilincsen a kéz és velődobbanások
a mellkasban szervi zaj

Utoljára az Anadalúziai kutyában
láttam döglött szamarat.
Azóta is testekhez imádkozom.

terebélyes csontkristályokon
mozgásunk merev hajlású tengelyein
a tavaszi hús rügybontása
sejttelepek kegyetlen élősködése

A folklór naiv becsmérlése lenne
húsmetsző ollóval kutatni a szív
pszichológiai határvonalát.

a felületek tapadása recés bűn
giccsben fogant szervi elváltozás

Tudom, bokán rúgnál, és arcod minden
izmával húznál magadba. Blaszfém
egyenességem olaj a tűzre.

pár kiló akarás toldalékok nélkül




** kép: Paul Klee

honnanhová

keserű nedv csurran
a száj olajfényes cserepein
szó és csók egyformán fáj
síkosít ápol

kiégett mész surran
az ér megnyílt mennyezetén át
titok és megszokás ugyanúgy váj
edz fényesít

üreges csend koppan
a tüdő bolyhocskáinak rokokó falán
nincs és van megfér együtt csak vár
pislog ásít







** kép: Paul Klee, Captive

a legboldogabb

A LEGBOLDOGABB

Edgar Allan Poe

1827

---

A legboldogabb
Mit darált szívem megismerhetett,
Most inkább csilis bab
Erő és büszkeség helyett.

Erőről szólani, testvéreim,
Dőreség ily bágyadtan, de az ám!
Zöldfülű törekvéseim
Elhallgatott babonák, giccses teadélután.

S büszkeségről mit beszélek itt?
Az ebayen árulom éppen
Hegeimből kikapart méregfogait;
Csitulj szívem.

A legboldogabb
Mit szemeim megpillantottak,
A tisztás hol büszkeség és erő fakad,
Rég törölt posztok emléke csak.

Jön Faustom, sose vénül:
Tied hősi erőd minden lájkja
Mint régen, érzéstelenítés nélkül...
De ólom lábnak nincs már tánca.

Ahogy elröppent fölöttem,
Rám hullott a sötét harmat:
Gyufával s rágcsival foltozott szívem
Nem bírna ki több fájdalmat.

THE HAPPIEST DAY, THE HAPPIEST HOUR

by Edgar Allan Poe

1827

---

The happiest day–the happiest hour
My sear'd and blighted heart hath known,
The highest hope of pride and power,
I feel hath flown.

Of power! said I? yes! such I ween;
But they have vanish'd long, alas!
The visions of my youth have been-
But let them pass.

And, pride, what have I now with thee?
Another brow may even inherit
The venom thou hast pour'd on me
Be still, my spirit!

The happiest day–the happiest hour
Mine eyes shall see–have ever seen,
The brightest glance of pride and power,
I feel–have been:

But were that hope of pride and power
Now offer'd with the pain
Even then I felt–that brightest hour
I would not live again:

For on its wing was dark alloy,
And, as it flutter'd–fell
An essence–powerful to destroy
A soul that knew it well.

** Az Álomf(el)ejtés facebook-oldalát már 150-en kedvelték. Ennek alkalmából készült ez a fordítás a 150. kedvelő, Barta Csenge választása alapján.

a sötétség ellenében

Charles Bukoswki

a sötétség ellenében

golyó a szembe

golyó az agyba

golyó a seggbe
lelőve mint egy virág tánc közben

elképesztő a halál erőlködés nélküli győzelme

elképesztő az idióta életformáknak adott hitel mennyisége

elképesztő hogy kiapadt a nevetés
elképesztő a rosszakarat állandósága

hamarosan hadat kell üzennem a háborújuknak
ragaszkodnom kell az utolsó darab földemhez

meg kell védenem a kis teret amit létrehoztam ami lehetővé tette számomra az életet

az én életem nem az ő haláluk
az én halálom nem az ő haláluk...

Charles Bukoswki

a challenge to the dark

shot in the eye
shot in the brain
shot in the ass
shot like a flower in the dance

amazing how death wins hands down
amazing how much credence is given to idiot forms of life

amazing how laughter has been drowned out
amazing how viciousness is such a constant

I must soon declare my own war on their war
I must hold to my last piece of ground
I must protect the small space I have made that has allowed me life

my life not their death
my death not their death...

* a fénykép szerzője: Lewis Hine

közgelgő távolodás

feldobod s zuhan már vissza
közelgő távolodással
ha idelépsz eltűnsz mindenünnen
remegj és vésődj belém

koccanj hozzám
határok csavarnak köréd
pattanó látásod csapdossa
mellkasom partjait
jégkockád recéje
kikezdte érfalaimat
büszke bilincseiden
idő-horzsolta rozsdavirág

feldobod s összezúz titka
közelgő távolodása
ha idelépsz ne álmodj soha
virrassz és vésődj belém

ne kapkodj
lisztporos ölelés most ez
magánzárkát álmodó őrangyaloké
díszes forgatag a test
képzelj másnak és már neked létezem

ősi verkliről lekopott idősáv mikor
kiszáradt fügefák alatt
a köréd csavarodó kendőt

feldobod megint hiába
a közelgő távolodásba
ha idelépsz fék nélkül gyere
dárdaként vésődj belém








*a szóbarkácsolás közben Gustavo Dudamel egy kedves darabját hallgattam

simplificación

a sötétségnek csak egy fokozata ez

nedves árnyalatok csúszkálnak egymáson

megcsillan fáid közt az ér és

az est fényei mardossák a retina zománcát

a fénynek egy merőben másik fokozata ez

intenzív pontokba koncentrálódik a látás

hála napunk szétszórt örököseinek

a belső szervek bevásárlószatyrokban

hordozhatóak nemzetköziek érinthetetlenek

de a felszínkoptatásban végül megnyílok neked

* Kép: Toni Vanrell

és sár helyett csillogáson járjak

leléptem az ösvényről
hogy bakancsom a hó
tisztaságát tapossa
és sár helyett csillogáson járjak

bevontalak a történetbe
hogy kezem a bordák
ívére feszüljön
és öklöm elengedje szorongásait

...

leléptem az ösvényről

hogy kezem a bordák

tisztaságát tapossa

és öklöm elengedje szorongásait

bevontalak a történetbe

hogy bakancsom a hó

ívére feszüljön

és sár helyett csillogáson járjak

* kép: “Yuki-Onna” by Sail

tombolás

Stilizált jojókkal kirakott láthatár.
Testköreim sós kézzel nyitják szét
a liánfüggöny érdes patinapengéit,
hogy mögöttük ében mellpárhoz
tartozzon szempárom megpihenése.
Nyakamon márványszfinxet hordok
és vérmes tükröket retina helyett ‒
csokornyi szénfürtök vak pohárnoka.
Veled gondolok ‒ lásd, nappalaim tiltott
éjszakája ‒, és rongy vagyok talpad alatt
hogy érezzem a törődést. Látod,
négernek képzellek, bent születettnek,
egy tűztánc napszínű tangái között.
Fémesre mázolt vállvonogatásod
láttán vicsorgó tombolás vagyok.












* Kép: Enlightenment, Jeswin Rebello

renaissance

a vérnek földből
préselt lobbanásával
mutatják a növekedés
irányát a fenyvesek

a köd nem
elrejteni próbál
hanem a hegy erejét
emeli ki

a nyitottság
kérges tolerancia helyett
őszes hajú
éles frissesség











** kép: http://www.wagnerartgallery.com.au/080809-030909-TwoExhibitions.php

felfüggesztett

egy bagázs lufi a garatban
mint bástyák tokió utcáin
elállt a csőben a forgalom

varázstű maradt a varratban
a vasholló tollának martaléka
zsinórral rögzített szabadság

gyűrűző anyag az ujj körül
unott karátok az aranyban
a gondolat minták közt kapirgál



























* kép: https://twitter.com/telanova_/status/668030458295259136

kabát és kapucni

voltaképp megmaradt
a kapucni mögé rejtett vigyor

szívdöglesztő ereje nem kopott
csak hidegvér mögé rejtőzött
a kíváncsiskodók profán
bunkósága elől

az alvás óráiból visszaszivárog
beléd a meggyötört képzelet

lépéseid ütemében élsz

kabátod sarkát markolássza
hosszúkás ujjaival a süvítés
ahogy a téren körbenézel

pontosan és kerülgetés nélkül
így tanított lopni akkortájt anyád

hisz az éhség is képes rendezni
a csőcselék rojtos sorait
ha másképp nem
hát kizárásos alapon

vitorlák

nélkülem koktélozik lelkem
hátát a kaszásnak támasztja
míg csontokat ások ki a homokból
várom a gond deres mormolását
hogy tovább

hogy lovak nyerítenek az orgonasípokban
és táncra kel tobozaiban a mag
a burkolatot csermelyek hasítják
és kibukik az élet ádáz torkaszakadta

tedd vágyaid a kosárba a kendőbe
a dobozkába a titkos rekeszbe
rejts végre valami személyeset
vésőddel a tenyér vonalai közé
karmold belém a bordák ívét
ide a víztisztító csatahajó tervrajza mellé

a figyelem falára tapadok
rébuszom kiötlőjének
fekélyes bélrendszere aggaszt
és igazán félnék ha lenne ahol

de itt csak virággumók a torokban
kivasalt ingek belső fehérjén
az izzadtság első cseppjei

már el nem engedhető kacatok
úszkálnak a használton kívül rekedt
liftakna gyomorsavában
ezt csak az időtlenség kerti törpéi
bírhatnák hunyorgás nélkül

a lelkiismeret csak az éjszaka tehetetlenségében
fürdik végre magához méltóvá

dobd ki a tavalyi borítékokat
és emlékeidet aggasd az ágakra
figyeld a szelet
vitorlák a megtalált szorongások

hozott isten

nedves cserepek tükrözik a felhőket

más távolabbiaknak

a macskakövek közt miniatűr

csermelyek

őszi hajnalban hajnalodik

a fák törzse

és az élénksárga halotti pagoda

a fényes teremben megszül anyám

és rám hagyja gyanakvásait

itt kitárt vaskapuk várják az újszülöttet

üres falak

üres képkeretekkel

a bőr felszínétől fájdalmasan

távolodik a meghittség

tágulnak a horizontok

az öntudat előszobájában

már várakoznak a szürke ballonkabátok

és vérvörös szoknyácskák

integetnek

én cinkosan üvöltök

* ide tartozik ez is: Márai Sándor – Premier (hang)