A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Videók. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Videók. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. június 13., szombat

A legnagyobb őrültség

Maybe the greatest madness is to see life as it is rather than what it could be.
("Talán a legnagyobb őrültség annak látni az életet ami, mintsem annak, ami lehetne.")
- Don Quijote, Cervantes.

Kezdetnek, ha már látásról van szó:
Donald Hoffman: Do we see reality as it is? (Olyannak látjuk a valóságot, amilyen?).

Ezek szerint kísérletek sorával bizonyították, hogy az érzékelés szempontjából nézve, nem azt látjuk, ami a valóság, mivel ez nem egy evolúciósan stabil stratégia. Magyarul: életképesebbek azok az egyedek, akik valami jó cselt alakítanak ki a világban való gyors és eredményes működésre, mint akik azt érzékelik, ami a valóságban ott van. Ennek megfelelően megközelíthetőbbé válik a tudatosság kérdése is... a tudatosság talán az a közvetítő, ami által azt láthatjuk, ami nincs, ami nem a valóság, de ami életképesebbé tesz. (Szerintem ez egyben azt is jelenti, hogy mindenfajta érzékeléssel rendelkező lénynek van bizonyos szintű tudatossága – de nem szeretnék itt hitvitákba bonyolódni).

Mindez eddig az érzékelésről és a valóságról szólt. Ehhez képest a Cervantes-idézet a látás  mint felfogás, értelmezés  és az élet kapcsolatáról állít valami hasonlót. Minden esetre elég erős az áthallás. 

Mindenképpen az "ami lehetne" az egy nagyon erősen álmodozói kifejezésnek tűnik elsőre. Ha jobban megnézzük azonban, érzékelésünk is rendelkezik hasonló jellemzőkkel: az embert állítja a középpontba, kapcsolatokkal teliként fogja fel a világot (gestalt törvények, gestaltpszichológia) és nem utolsó sorban bizonytalanságokkal dolgozik (bayesiánus inferencia és modellalkotás).

Valahogyan úgy is tekinthetünk erre a Don Quijote-i mondatra, mint ami ezeket viszi kicsit tovább, kicsit filozofikusabban (nem tudom, de nekem nagyon tetszik ez az anakronizmus – bár a regényhős mindenkori aktualitása megkérdőjelezhetetlen). Ugyanis, ha az életet sikerül többnek látnunk, mint ami (hogy mi is pontosan, azt nem tudom), akkor ez jócskán növelheti az életképe
sségünket, akkor lehangolt szafaládék helyett lehetünk szenvedélyes szélmalmokkal harcolók és rettenthetetlen őrültek (vagy miniőrültek). Igen, ha azt nevezzük bolondnak, aki elvesztette a kapcsolatot a valósággal, akkor joggal állíthatjuk, hogy a percepciónk az elmebaj előcsarnoka legalább, és különböző hiteink, filozófiáink, egzisztencializmusunk és bármiféle más izmusunk a téboly egy-egy iskolája.

(Egyértelműen vannak súlyos és kevésbé súlyos esetek, ennek megfelelően újradefiniálható mindez. Csupán azt szerettem volna, hogy röviden rámutassak az elsőre álmodozók és zakkantak szájába illő idézet általánosan emberi megvalósulására.)

2014. július 13., vasárnap

Jól megnézted...?


Elfogadjuk, és megszokjuk a körülöttünk levő világot. De vajon nem ragadunk meg a felszínen? Nem kerüli el figyelmünket oly sok minden, ami nem kapcsolódik szorosan a praktikumhoz? Mit válaszolhatunk, ha őszintén szembenézünk Brecht szavaival: "Jól megnézted az órádat?". Vagy csak folyton leolvassuk, hogy hány óra és rohanunk tovább...

Egy rövid kis utazás a tárgyak belsejébe talán tovább mélyítheti a kérdést...



"Az embernek mindig próbálkoznia kell mélyebben, jobban és többet megismerni."
(Vincent van Gogh)

Vajon mennyire tartom fontosnak, hogy nem csak a dolgokat, de az embereket, a közelemben élő személyeket mélyebben megismerjem? Ha fontosnak tartom, akkor ez mennyire tükröződik viszonyulásomban?*



"A meglepődés, rácsodálkozás - jelenti, hogy érteni kezdesz."
(Jose Ortega y Gasset)

És amikor meglepődöm, és rácsodálkozom a dolgokra, látva, hogy a legegyszerűbb létezőket is milyen felszínesen ítélem meg, akkor ez bátorságot adhat arra, hogy feltegyem a legnaivabb kérdéseket is...

"Csak a legnaivabb kérdések igazán komolyak."*
(Milan Kundera)

Jól megnézted...?

2014. június 15., vasárnap

Vadászat


A vadászat szelleme itt a kitartásról, a szertartásról, a figyelemről és a tiszteletről mesél.

A legősibb módszerek egyike: addig üldözni a vadat, míg az végkimerülésében össze nem esik.

Nyolc órán át követi a vadász az áldozatot. Tűző napon, a legnagyobb hőségben. Egymás minden rezdülését megérzik - térben és időben távolról is. A végső fázis előtt az üldöző megáll az árnyékban és érzi, hogy a nagy kudunak merre kellett tartania.

A becserkészés feszült pillanatai. Mindketten hullafáradtak. A figyelem, koncentráltság...

Látni a szemében a meghatottságot, mikor zsákmánya tehetetlenül összeroskad, és várja az elkerülhetetlen véget. És elejti a vadat. Ez a dolgok rendje. Beszórja a sivatag homokjával a tetemet, hogy az állat szelleme visszatérjen oda, ahonnan jött. Jelentése van a mozdulataiban levő tiszteletnek. Megköszöni a legyőzött halálát, mely lehetővé teszi, hogy táplálékot vigyen törzsének, családjának.

Pár percre a természettel való egység meghatározásává válik ez a képsor... bekeni sajgó izmait a kudu hűsítő nyálával, mert neki még dolga van.

Végigköveti az eseményeket egy természetes rituálé: végül is életről és halálról van szó.

Szeretnék megtanulni valamit ebből a természetes szertartásosságból és a más élőlények iránti tiszteletből - mert végül is minden nap az életről és a halálról van szó.

2014. április 22., kedd

galambodzik az ég

(a videót készítette: Ugron Réka)

galambodzik az ég

hajolj át magadon
markold meg s terítsd le
festővászonnal fonákod
szórakozott felsőbbrendűségedet
kend hozzá, ne károgj.

légy hálás a csillagközti
újrahasznosított csendnek
hogy nincs más gesztusod
mint az önmagát fojtogató
kéz kitartottsága.

galambodzik az ég

szárnyaid tényleg nincsenek
de azért álmodd szisztematikusan
nullává magad, és a hiányt
amitől emlékként szorongsz
úgyis csak kitaláltad.

de inkább jelenben mondom
csak akkor őrülj meg, mikor
szabad, mikor mindenki arra vágyik
hogy helyettük kitaláld magad.

galambodzik az ég

tedd idézőjelbe az arcokat
a menekülés szinonimáit
a vágy tószerű honoráriumát.

hagyd a festővásznat s a gesztusokat
köpj inkább panorámát az ablakra
s keress érzéki gondolatokat rajta
s keress szorongást minden szempárhoz.

galambodzik az ég

feszíts iránytalan messzeséget
a fák közé

vagy csak kapcsold le magasságukat
mintha szomorúságodat
követelnéd tőlük vissza
szúrós tintavezekléssel.

galambodzik az ég

önmagát fojtogató szárnyak mögé bújik mindhiába
tudja a ruhák alatti meztelenséget

te csak hunyorogj, morfium – halálka
a szükség vetett partra – papírra
s túl fehér, s túl sok, amit látsz

ahhoz, hogy kiabálj
s összevissza hadonássz.