Maybe the greatest madness is to see life as it is rather than what it could be.
("Talán a legnagyobb őrültség annak látni az életet ami, mintsem annak, ami lehetne.")
- Don Quijote, Cervantes.
Kezdetnek, ha már látásról van szó:
Donald Hoffman: Do we see reality as it is? (Olyannak látjuk a valóságot, amilyen?).
Ezek szerint kísérletek sorával bizonyították, hogy az érzékelés szempontjából nézve, nem azt látjuk, ami a valóság, mivel ez nem egy evolúciósan stabil stratégia. Magyarul: életképesebbek azok az egyedek, akik valami jó cselt alakítanak ki a világban való gyors és eredményes működésre, mint akik azt érzékelik, ami a valóságban ott van. Ennek megfelelően megközelíthetőbbé válik a tudatosság kérdése is... a tudatosság talán az a közvetítő, ami által azt láthatjuk, ami nincs, ami nem a valóság, de ami életképesebbé tesz. (Szerintem ez egyben azt is jelenti, hogy mindenfajta érzékeléssel rendelkező lénynek van bizonyos szintű tudatossága – de nem szeretnék itt hitvitákba bonyolódni).
Mindez eddig az érzékelésről és a valóságról szólt. Ehhez képest a Cervantes-idézet a látás – mint felfogás, értelmezés – és az élet kapcsolatáról állít valami hasonlót. Minden esetre elég erős az áthallás.
Mindenképpen az "ami lehetne" az egy nagyon erősen álmodozói kifejezésnek tűnik elsőre. Ha jobban megnézzük azonban, érzékelésünk is rendelkezik hasonló jellemzőkkel: az embert állítja a középpontba, kapcsolatokkal teliként fogja fel a világot (gestalt törvények, gestaltpszichológia) és nem utolsó sorban bizonytalanságokkal dolgozik (bayesiánus inferencia és modellalkotás).
Valahogyan úgy is tekinthetünk erre a Don Quijote-i mondatra, mint ami ezeket viszi kicsit tovább, kicsit filozofikusabban (nem tudom, de nekem nagyon tetszik ez az anakronizmus – bár a regényhős mindenkori aktualitása megkérdőjelezhetetlen). Ugyanis, ha az életet sikerül többnek látnunk, mint ami (hogy mi is pontosan, azt nem tudom), akkor ez jócskán növelheti az életképe
sségünket, akkor lehangolt szafaládék helyett lehetünk szenvedélyes szélmalmokkal harcolók és rettenthetetlen őrültek (vagy miniőrültek). Igen, ha azt nevezzük bolondnak, aki elvesztette a kapcsolatot a valósággal, akkor joggal állíthatjuk, hogy a percepciónk az elmebaj előcsarnoka legalább, és különböző hiteink, filozófiáink, egzisztencializmusunk és bármiféle más izmusunk a téboly egy-egy iskolája.
(Egyértelműen vannak súlyos és kevésbé súlyos esetek, ennek megfelelően újradefiniálható mindez. Csupán azt szerettem volna, hogy röviden rámutassak az elsőre álmodozók és zakkantak szájába illő idézet általánosan emberi megvalósulására.)
