A boldogságról...

A boldogság az a kognitív-spirituális-pszichikai entitás, ami emberként értelmezhetetlen, illetve értelmezhetősége nem kívánatos, helytelen, meghaladott, stb. Szóval az, hogy…

…mérgében túl sok csokit evett, és most rájött, hogy a méreg hülyeség és a csoki jó és az endorfin az a tuti.

…annyi dolga van, hogy elsodorja a flow és eszébe sem juthat, hogy nem boldog, szóval az.

…elfelejt gondolkodni, mert mondjuk sohasem tanult meg, vagy kómában van, esetleg lüke.

…sikerült eltüntetnie szenvedélyit, vagyis teljesen kiégett vagy érzéketlen fatuskóvá vált, harmóniában a (halott) természettel.

A boldogság valami olyan, aminek minden csak az ellentéte. Így tehát paradox, metafizikai, szürreális, és még sorolhatnám. Olyan rózsaszín felhőszerű, hasonlít a szerelemre, minden kicsit szépecske és jól van. Kell hozzá egy kiló vakság, fél kiló őrület, három evőkanál endorfin, hat csipet gondtalanság és fél deka szédültség, de minél több, annál jobb, s úgyis hamar elfogy.

[Mindenképp irtó fura egy kuszaság. Például én – figyelem, személyes vallomás, újságírók jegyzeteljenek – legtöbbször akkor vagyok boldog, ha kicsit szomorú vagyok. Mikor érzékeny és minden fáj, s kicsit zsibbadok ettől, mikor már elég vért veszítettem, hogy ne legyek teljesen magamnál, de még mindig távol az ájulástól… Minden porcikám lenyugszik, s csak úgy nézek ki a fejemből, sehol semmi remény, és nem is kell, most itt teljesen oké az, hogy épp teljesen esek szét, legfeljebb egy lapot szeretnék s egy tollat, hogy leírhassam azt a gondolatmentes gondolatot, ami máskor már úgysem jelent semmit.]

Azt hiszem a boldogság egyféle szabadságból születik, a rágörcsölés hiányából, a paradoxonból. A nem tudás, tudhatatlanság magamutogatásából, illetve a tudás felé irányított érdektelenségből. Végső soron szinonimaszerű viszonyban áll a nemtörődömség egy egészséges fajtájával.

Primitívebb és spontánabb változata a vizsgált entitásnak a pillanatba való belefeledkezés mintegy gyermeki létállapota. Amikor csak úgy, annyira most van minden, hogy nem is érdekel, hogy valamikor máskor is volt valami, és lesz is még. Csak itt vagyok, épp megy le a nap, s nekem épp csak az a dolgom, hogy ezt végignézzem, esetleg megállapítsam, hogy csodálatos, de néha már ez is túl sok lehet. Mikor így jön ez az állapot, az elképesztően jó, de mondjuk, ha fejbe dobnak egy kővel, ritkán jut az eszünkbe, hogy milyen csodálatos, habár biztosan ezt is lehet gyakorolni, de azért a természetesebb reakció valahogy mégiscsak a kő visszadobása egy-két cifra káromkodással megtoldva. Ez a fordulat a boldogság rózsaszín felhője helyett a düh és harag vörösen izzó, ólomsúlyú kemencéjébe helyez minket.

Egy másik megközelítés is hasonló hatást hoz létre, csak tudatosabban, és sokkal általánosabban. E boldogság alapja tulajdonképpen a „minden igazság paradoxon” kijelentés. Ez azt is jelentheti, hogy igazság, mint olyan, nem létezik. Hogy ha minden igazság ellentmond önmagának, akkor semmit sem tudhatunk. Valójában, tényleg ehhez hasonló, de sokkal árnyaltabb a helyzet. A paradoxonok nem azt jelentik, hogy nincs igazság, sokkal inkább azt, hogy a jelen körülmények között, a jelen tudásunk alapján ez nem fogalmazható meg. Gondoljunk csak Zénó paradoxonjaira. A Standard Megoldás ma már a görög filozófus minden lejegyzett fogas kérdésére ismer legalább egy matematikailag vitathatatlan feloldási eljárást. Persze, ehhez több ezer év kellett elteljen, és ki kellett bogozni pár dolgot a végtelen fogalma körül. Vagy tekinthetnénk bármely valamikori paradoxont – iker-paradoxon, Russel-paradoxon, stb. –, amely mára csak érdekesség, és elgondolkodtató csemege azok számára, akik most készülnek a megfelelő megoldások elsajátítására.

Szóval a paradoxon nem azt jelenti, hogy nincs igazság, csak azt, hogy a jelen állapotban, jelenlegi tudásunkra, világszemléletünkre támaszkodva nem tudjuk megérteni a dolgot. Viszont elfogadva azt, hogy minden igazi tudásunknak, amit a világról szereztünk van egy antianyaga is, nem azért mert nincs igazság, hanem csak azért, mert képtelenek vagyunk megragadni azt, egészen szabaddá tehet a görcsös ragaszkodástól, toporzékolástól.

Ez a nem tudás tudása, egy boldogságot sugárzó pszeudonihilizmus. Teljes mélységében elsajátítva eltünteti a vágyak követelőzését, hiszen ha azt sem tudom, hogy létezek-e egyáltalán, akkor a vágyam kielégítésének, egyáltalán tudatosításának fontossága is eltűnik. Arról a bizonyos Arlequin-i hozzáállásról van itt tulajdonképpen szó. A melankolikus bohóc teljes szabadságáról. Szerintem ez a boldogság, ennek a szabadságnak a tudatos szemlélése, megélése.

És csak itt kezdődik a paradoxon. Ez az a lépés, amit sokan nem mernek megtenni, és ezért nem érnek el valamit, amit el lehetne. Vagy ki tudja. Tehát ez a „vagy ki tudja”. Hogy igen, így logikus, hogy ezek következnek, de ez a tudás, ami alapján mindez nyilvánvalónak tűnik, ez is ugyanúgy megkérdőjelezhető, mint bármi más, még az is, hogy ez a jelen helyzetben megkérdőjelezhető-e…

Itt kezdődik az, amikor végül is mindegy, csak, ha ez a cél, akkor légy boldog és kész. És hogy mi a boldog, az is épp ennyire paradox. Szóval ennyi. [És hogy ez-e a cél - t.i. hogy boldog légy - azt még meg sem kérdeztük...]

A boldogság az a kognitív-spirituális-pszichikai entitás, ami emberként értelmezhetetlen, illetve értelmezhetősége nem kívánatos, helytelen, meghaladott, stb. Szóval az, hogy…

…valamiképp helyezze magát a lét ölébe.

… hogy ne is keressen semmit, csak tudja, hogy már megvan.

…hogy tegyen meg mindent a boldogságért, ha nem is érheti el.

…hogy tisztánlátva az igazságot, könyörtelenül elfogadva a valóság kegyetlenségét legyen jelen.

…hogy áltassa magát, gondolja, hogy minden tökéletes, és azzá is válik.

…

…legyen boldog, vagy legalább teljesen boldogtalan, vagy az egyensúlyt keresse, vagy ne is érdekelje ez az egész.