1. láttam, hogy tegnap napfénykocsonya borította a tájat. ma kevés
a köd, szédít a távlat. s talán holnap fája is lesz a
harkálynak. kopogja ütemét hintáknak, rabláncnak. hófehér
végtelen pufog ki az orrlyukán, s folyik fehér tejként az idő. s
nyúlósan tapadós péppé válik az emlékektől.
narancshéjreszelék, fahéj, kavar, ízlel, nem jó, elönt, -ené,
de beleragadt, kanalaz kifelé, nem is olyan rossz, nyalogat,
rácuppan. tintával hígítva betűket formál belőle, ha már nem
éhes, vagy receptet ír. múltkor is teleírta a szekrények mögött
a falat, a zsebe belsejét, a bugyiját, a fiókok alját. a vendégek
tologatják a szekrényeket, huzigálják a fiókokat, de nem látnak
a zajtól, a bankárok hiába forgatják ki a zsebeit, s a nők
eredmény nélkül vizsgálgatják leráncigált bugyiját
kívülről-belülről, esélytelen vállalkozás. csak így tovább…
2. s ha már reszket a keze, és nyakába varrták az egész világot,
amiből ő csak könnyesőt és paradicsompasztanyomokat látott,
keres egy kis üres helyet egy belépő, egy buszjegy vagy egy
szórólap hátán és valamit ír. valamit másképp ír. szabadír.
rácsokból farigcsál rézangyalokat és monstranciát. kardot és
új húrokat, hogy játszhasson tépázott szívén. lantos kis don
quijote. ha nincs más hátra: valamit ír. lovathajt, malmottámad,
történetlesz és vissza. szóraforgó szófacsaró szófaragó.
ilyeneket. belemerül, jordánszöveg, újjászület, írvalátja.
ezt is megcsinálta.
3. csendlepte hangjegyek várják tájba zárva az átérzékelés
lehetőségét hordozó testet, hogy dobpergés legyen és lágy
dallamvirága nyíljon szivárványhártyáknak és frázisok mögé
rejtett belső vérzéseknek. de a vándor testét-lelkét
elköltötte. dadog most s mint fába szorult féreg dalt
fabrikál nem-létének szépségéről. ennyi a táj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése