Pilinszky-interjúból

Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám.

A lélek kellő „mezítelenségi foka” viszont ritka. Elutasítva minden föltűnést, minden „beöltözködést”: a művészetben valójában a tökéletes igénytelenség érdekel, a gyerekek, az öregek és a halottak beszéde.

Úgy szeretnék írni is, mintha tulajdonképpen hallgatnék. Talán innét tökéletes formai igénytelenségem. Illendőségből és tapintatból. Elfogultan szólalok meg, s ezt az elfogultságot sose fogom tudni levetkőzni. Ilyen értelemben megrekedtem a gyerekkorban.

Formailag tehát: a zörej, az ütések és kopások, vagy még inkább a régi irkák fáradhatatlan kockatengere! Azok a véletlen jegyek, mik elvéthetetlen jelentést adnak egy tárgynak vagy egy élőlénynek. Ez az, ami a világban megrendít, vagy még inkább: ami belőle otthonosan ismeretlen. Az az ösvény, amin át megérkeztem, s amin át egyedül találhatok ki belőle. A kopárság szépsége az egyetlen, amiben reménykedem. Az a gyengédség, amit a véletlen, vagy még inkább egy sokszorosító gép közönye fogalmazhat meg egyedül arról, akit szeretünk. 

- Pilinszky János.

Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky00989_kv.html