legfehérebb

hagyjuk az egészet

kiábrándultságunk sötét

dühünk ott vöröslik az égen

ő pedig nyugodt léptekkel sétál a tóparton

az elmúlás legfehérebb vásznaiban

mester, könyörülj rajtam, kapkodón

a mártírok pedig végeztek magukkal

és tüzet rakunk elsárgult köteleikből

hogy megsüssük az elejtett vadat

szertartásos lassúsággal tesszük magunkévá

a fájdalmat, feloldozásunkat, kiábrándultságunkat

felkínáljuk híguló kitartásunkat

hogy megvesztegessük

a megmaradások misztikus törvényeit

nem eshet folt

az elmúlás legfehérebb vásznain