Mindez persze, mint minden más is, a ritmusról szól valamilyen álcázott módon. Mert az átalakulás folytonossága mélyén egy kis szív dobog, következetesen, kitartóan, és ez a folyamat az, ami összekapcsolaja mindazt, ami másképp csak ugrással lenne elképzelhető. Mivel pont erről feledkeztek meg a surranók, nem csoda, hogy a léttel való bensőséges kapcsolatukat is felszámolták ezáltal, lassan, észrevétlenül, és új látásuk számára érzékelhetetlen módon (hiszen ezen felszámolás is egy folyamat, a folyamatról viszont megfeledkeztek).
Megfeledkeztek a fák rügyezéséről, zöld koronájáról, levélhullásáról és téli pihenőjéről, és csak az évgyűrűket látták, amiket meg lehet számolni. És az évgyűrűkről is megfeledkeztek, és csak a nyers fát látták, amit fel lehet használni, hogy még gyorsabban lehessen surrani, még kényelmesebben lehessen megszüntetni az érintkezést és ezáltal a szembesülési felületeket.
Idegenné vált számukra a türelem és a kitartás, mint magatartás. Mindent készen akartak, várakozás nélkül, befektetett munka nélkül, hogy minél szédületesebb legyen surranásuk, és beteljesedhessen a megfeledkezés folyamata... csak ez az út nem a gyermekbölcsek derűs önfeledtségéhez vezetett, mert a szabályok iránti gyűlölködés képtelenné tette őket a játékra, így a felelőtlenség és a pszichózis jutott nekik osztályrészül.
Rémületükben menekülni próbáltak és még sebesebb surranásra vágytak, amitől viszont csak a feledés erősödött. A folyamatot már csak ősi mítoszként emlegették, és a gyengék önáltatásának tartották. Honnan tudhatták volna, hogy közülük senki sem volt elég erős ahhoz, hogy a folymatra bízza magát?
És a folyamat akkor felkereste a leglassúbbat a surranók közül, és kezébe nyomott pár virágmagot és egy földdel teli virágcserepet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése