Musil-hangulatok

Törless nem nézett se jobbra, se balra, de érezte. Mindig a nyomokba lépett, amelyek frissen nyíltak a porban az előtte haladó lába alatt, és úgy érezte, nem is tehetne másként, mintha egész életét átnyalábolná valami kőkarú kényszer, és beleszorítaná ezekbe a lépésekbe, ebbe az egyetlen irányba ezen az egyetlen, porban húzódó keskeny sávon.

Belül meg üres minden. Belül, legbelül valahogy mindig éhes marad az ember...

Az alkonyatba temetkező formák s az összemosódó színek egy pillanatra mozdulatlanná dermednek és visszafojtják lélegzetüket... (...) Azóta is gyakran érzem. Ezt a hirtelen támadt csendet, amely mintha beszéd volna, s csak mi nem értjük.

Ez volt az ő magánya, amióta cserbenhagyták ott az erdőben - ahol annyira sírt. Izgató volt ez a magány - kicsit mint egy asszony, kicsit meg mintha valami embertelent élne át. Mint egy asszony teste, kinek lélegzete azonban fojtó szorongás a mellében, arca az emberi arcok elfelejtett vonásainak örvénye, kezének mozdulata a testen végigfutó borzongás...

Mert valóban mindennek megvan a maga egyszerű és természetes magyarázata, s Törless talán ismerte is valamennyit, de rémült csodálkozására ezek a magyarázatok mindig mintha csak a legkülső burkot fejtették volna le a dolgok hozzáférhetetlen magváról, amelynek mélyén Törless, mint egy varázsló szemével, változatlanul látta egy másik burkon át a középpont ragyogását.

- Musil: Törless iskolaévei